30. alkalommal került megrendezésre Nagyatádon a hosszútávú triatlon verseny, melyen a Castor is szerepeltette magát, ahogyan arról már hírt adtunk. Az emberfeletti távot (3,86km úszás után 180km kerékpár jön, végül a versenyt a résztvevők 42km futással, azaz egy maratonnal zárják) idén először egy női csapattársunk, Somoskői Barbara is teljesítette. Álljon itt most az ő beszámolója a “leghosszabb napról”:

eXtremeMan 2019 versenybeszámoló

1, Előkészületek a versenyre
A nagyatádi verseny előtt, csütörtökön reggel átgurultam Bodnár Heni csapattársamhoz, aki családjával segített a kerékpárom leszállításában a helyszínre. Utolsó átmozgató edzésnek terveztem, már ha elindulok a versenyen…csütörtökön ugyanis, még mikor néhány órával később elfoglaltam szállásom és átvettem a rajtcsomagom, még egyáltalán nem éreztem, hogy én itt elindulok szombaton.

Az utolsó 12 hónap első számú célja egy hosszútávú triatlon verseny teljesítése volt számomra, de az egy hónappal korábbi, Austria Ironman volt a célverseny. Ott sajnos a viharos jégeső és a hirtelen jött erős hidegfront a bringán teljesen kihűtött, és nem tudtam fejben megugrani a folytatást, így 133 km és 1100 m szint tekerés után a feladás mellett döntöttem. Azt megtudtam ott, hogy fizikálisan elég erős vagyok a táv leküzdéséhez, és ha a kerékpáron túljutok, akkor szinte biztos a sikeres célba érés. Persze a hosszú terepfutó versenyek is megtanítottak már arra, hogy mind az időjárás, mind pedig a test nagy főnök, és bármikor okozhat nehézséget, meglepetést. E miatt, illetve mert egy versenyen nem motivál különösebben a helyezés vagy a másokhoz viszonyított időeredmény, én általában elég sokat tartalékolok, talán olyan 60-70%-on szoktam versenyezni.

Szóval ott bóklásztam csütörtök este egyedül Nagyatádon, és ahogy az eső is eleredt egyáltalán nem éreztem, hogy helyem lenne Gyékényesen 7.30-kor bő egy nap múlva. Fáradtnak és demotiváltnak éreztem magam, csakúgy, mint a három héttel korábbi, egyébként tökéletesen sikerült kaposvári féltáv óta folyamatosan. Örültem az ottani eredményemnek, de nem éreztem különösebb kedvet az edzéshez. A futások megvoltak rendben (ez heti két rövidebb, 10k körüli, és egy hosszabb, 20-30 k körüli futás általában), de úszni és bringázni 2-2 alkalommal mentem csak el. Fröccsözni többször… Hát ennyit a formaidőzítésről.

A péntek reggeli nap derűsebben kelt, az otthoni függőben lévő feladatokat elengedtem, és kicsit jobb kedvre derültem az időközben megérkezett Heniék társaságában. Délelőtt elmentem megnézni a tavat, ahol az úszás szám zajlik. Nagyon pozitív csalódás ért, kristálytiszta víz és igazán hangulatos környék fogadott. Párszáz métert tempóztam, és akkor döntöttem el, hogy egye fene, elindulok másnap. Legrosszabb esetben az úszás után kiszállok. Vagy ahonnan nem esik jól majd…

Kicsi szundira is volt idő, majd a délutánt már a teljes létszámban megjelenő Castor csapattal töltöttem. 2 váltó is indult a versenyen a csapatból, így sok csillogó szemű, izgatott csapattárssal készülgettünk a nagy napra. A többiek ismerkedtek a pályával és tervezték a váltó stratégiát, én inkább csak relaxálni próbáltam és vizualizálni a versenyt, átgondolni a frissítést. Heni és férje, Józsi, valamint a kicsi Csillag csodálatos segítőim voltak, elvállalták azt is, hogy reggel átszállítanak a cuccokkal együtt Gyékényesre.

Reggel négy után ébredtem, viszonylag pihenten. 5 fele sétáltam át a kempingbe, ahonnan elindultunk. Csillag még aludt az autóban hátul, nagyon édes volt. Heni és Józsi vérprofin segítettek, vártak, amíg bedepóztam, majd a megfelelő pillanatban elindítottak az úton. A depóban találkoztam Papp Zoli ex-kollégámmal, aki annak idején, két éve rábeszélt, hogy félmaraton helyett triatlon versenyre nevezzek, mert az sokkal izgalmasabb. 😊

Harapni lehetett akkor már az adrenalint a levegőben, kézfogás Herr Gyulával, a főszervezővel, aki mindenkit egyenként biztatott a check-in előtt, majd zene, elérzékenyülés, párásodó úszószemüvegek, és… eldördült az ágyú…

2, Úszás, az első etap
Az első kör még ott, a mezőny bőven második felében is igen harcosra sikerült valamiért. Sajnos nem igazán vették a fáradtságot néhányan a sporttársak közül, hogy odafigyeljenek a másikra. Alapvetően inkább mellben úsztam a tömeg és a tájékozódás miatt, és oké voltam a 45 perc körüli első körrel. A másodikban kicsit jobban szétszóródott a mezőny, és inkább nagyobb íveket vettem, hogy elkerüljem a rúgásokat, karlehúzásokat. Gondoltam van még amúgy is hátra bőven, megyek szépen nyugiban, abból baj nincs. 1:34 lett a vége, négy perccel jobb, mint Klagenfurtban.

3, Bringa, a második etap
A T1 rendben zajlott, bár kicsit féltem a földön kialakított, ömlesztve lepakolt zsákos megoldástól. Szerencsére megtaláltam a cuccot; mez, zokni, cipő fel az öltözőben, majd ugrás a bicajra. Az első 10-20 kilin akklimatizálódtam. Először is rá kellett jönnöm, hogy az útburkolat köszönőviszonyban sincs a Keszthelyen vagy Kaposváron tapasztalttal. Szóval rossz volt az út, ezt mások is morogták, ahogy elhaladtak mellettem. Mert elhaladtak, mint vártam is, de szerencsére leginkább férfiak, akiknek lényegesen jobban megy mindig a kerékpár. A meleg és a szél is kezdett beütni, elkezdett fájni a fejem és a jobb térdem. Az első 70 kilométeres nagy körön közel 29-es átlagot mentem még így is, ami nekem kellemes meglepetés volt. Utána persze már elkezdtem unni a banánt, locsoltam magam ahogy bírtam, és a „na még ezt az egy kört lenyomom aztán megállok pihenni” mantrával küzdöttem. Volt, hogy a szembeszeles, siralmas felületű szakaszon elkeseredtem, lassultam, de mivel négyszer kellett itt elhaladnom a másodiknál már tudtam, hogy ez nem a vég még, és jön hamarosan a könnyebb szakasz. Elfoglaltam magam a nézelődéssel, ismerősök és csapattársak keresgélésével, akik a második kör magasságában meg is jelentek, hiszen megérkeztek a váltók is a pályára már, akik később indultak közel két órával. Nem nyomtam nagyon, pörgettem sokat, és a kaposvári „most kell nyomni nem holnap!” motivációs dumát kicseréltem a „nyugi van, meleg van, és még jön egy maraton” kezdetűvel. 6:36 lett a bringa összesen, aminek nagyon örültem. 7 órát terveztem, és úgy lett kevesebb, hogy viszonylag frissen érkeztem meg a depóba. Érezhető volt a különbség a korábban megismert dombosabb pályák és a nagyatádi szinte sík között.

A depóban egyből kitépték a bicajt a kezemből, mondta egy lelkes rendező hölgy, hogy azt ő majd elviszi. Ilyet sem láttam még, de odaadtam neki, és mentem öltözni. Mentem volna, ha az öltöző sátor két oldala nem lett volna felcsavarva, így teljes átlátást biztosítva a két oldalt elhaladó depózó mezőnynek. Jeleztem a kint álló illetékesnek, hogy öltöznék, és legyen már olyan drága és csukja be a „falakat”, de csak vonogatta a vállát, hogy meleg van és így szellőzik. Nekiálltam lebontani a ponyvát, majd átöltöztem. így lett a kb 3 percnyi depóból majdnem 12. Na jó, nem, mert még elmentem mosdóba is, és összefutottam egy puszi-hello-hogyvagy-ra Czene Gáborral, akinek nagyon megörültem. Mindig szuper pozitív energiákat sugároz, most sem volt másként.

4, Futás, itt a vége
Átgondoltam az időt, délután 4 körül volt. Tehát 8 órám van a maratonra. Biztos voltam benne, hogy ha nem üt be a mennykő akkor ez meg lehet. Taktikát terveztem: fele futással fele sétával tartalékolom az erőmet, és még úgy is megvan a 6 órás maraton. így nem halok meg, jó eséllyel nem ájulok el a melegben és nem görcsöl be semmim.  Ezt vidáman sikerült teljesíteni, beszélgetve, túrázgatva négy körön át. Technikás, indokolatlanul sok kanyarral tarkított 8 körös futópályát kaptunk, szuperlelkes személyzettel a frissítő állomásokon. A futásig szoktam egyéni frissítést vinni, onnan azt eszem, amit adnak. Hát, nem igazán adtak semmit a víz/izó kombón kívül. A célzónában, körönként egyszer volt zselé, sótabi és kis sós perec néha, illetve egy helyen a pályán hoztak dinnyét egy idő után. Számítottam banánra és energia szeletre is, legalább. A hűtés nekem rendben volt, sok helyen kaptunk hideg mosdóvizes dobozokat, slagot, jeget. Szerencsére a harmadik körben már tudtam kábé mi merre, és megtaláltam a csapat bázist is a célzóna közelében. Kicsit rendeződtek a sorok ahogy a váltók számára is fogytak a körök. Néha láttam elsuhanni a váltós lányokat, Kovács Zsuzsával futottam is párszáz métert, örültem mindig nekik is. 😊 Nagyon-nagyon elszántak és ügyesek voltak, jó volt látni, hogy mindent beleadva küzdenek a csapatjaikért. Edzőbával, Fecskovics Attilával is váltottam pár szót körönként szinte – szuperkedves volt és bíztatott mindig. 😊

A futás felénél éreztem, hogy fáradok, hogy billeg a gyomrom is – itt Heni elszaladt kifliért, és tudtam enni pár falatot. Az ötödik körön megfájdult a sok kanyargástól a bal térdem, illetve kezdett zavaróan fájni a jobb talpamon a locsolkodás eredményeként létrejött hatalmas vízhólyag. A fejfájás és a jobb térd a futásra valahogy rendbejött. A hatodik körben Edzőbá szerzett nekem gyorsan egy gyogyit, és így az utolsó két kör már megint jobban ment. Papp Zolival dumálgattunk kicsit ezen a szakaszon, ami pszichésen nagyon jót tett. Erőnlétileg végig jól voltam, az utolsó két km-en sikerült tempót váltani és kicsit megnyomni a végét. Csillag várt a befutó előtt, megbeszéltük, hogy elkísér a finnish line-on. így is tett, lendületesen kanyarodtunk kézenfogva újdonsült apró barátnőmmel a célegyenesbe. 14 óra és 4 percet mutatott a 30. eXtremeMan, az Országos Hosszútávú OB egyéni időmérője. Ironman lettem.

Egészben elégedett vagyok a versennyel, örülök, hogy elindultam végül. A futásban biztos volt közel egy óra még, de mivel sosem mentem ekkora távot nem bánom, hogy biztosra mentem és nem kockáztattam egy sérülést vagy rosszullétet.

A verseny után még Henivel, aki egyébként az egyik váltóban vett részt, klubboltunk kicsit, elvitt masszázsra és vacsizni is a versenyközpontba 😊 Megosztottuk a tapasztalatokat és élveztük az ironman egyedülálló hangulatát.

A regeneráció gyorsan és jól ment, vasárnap éreztem az izmaimat, de hála a sok szintes edzésnek nem volt vészes egyáltalán. A bal térdem kicsit nehezebben javult, de szerdára már tünetmentes volt az is. Mert hát ugye „Show must go on” – egy közép és egy olimpiai távú verseny még biztosan lesz a szezonban.

Nagyon jól esett a támogatás a csapat és Edzőbá részéről, és óriási köszönet a Bodnár családnak: Heninek, Józsinak és Csillagnak a sok-sok segítségért. Sok energia a felkészülés család, munka, hétköznapok mellett, különösen a hozzám hasonló maximalistáknak, hiszen meg kell tanulni elengedni a tökéletes teljesítést minden fronton, és néha beérni „jó” vagy „közepes” osztályzatokkal egyes attribútumokban. De megérte. 😊

Somoskői Barbara

„She believed she could. So she did.” – Ironman